Az első sokk után, jött a kétségbe esés . . . Fél év? Passauban? Egyedül? Ami másoknak mindig álom volt, az nekem azokban a hónapokban óriási fejtörést okozott! Újra megtapasztaltam milyen szerencsés családba születtem, hiszen anyuék az első perctől kezdve támogattak, de nem erőltettek semmit. Ők is tudták, ezt a döntést nekem egyedül kell meghoznom.
Végül a kaland mellett döntöttem. És így utólag mondhatom semmit sem bántam meg . . . de ne szaladjunk olyan előre.
Miután az előrehozott vizsgágim és a búcskodások is lezajlottak, Húsvét éjszaka, azaz április 26-án izgatottan indultunk neki a világnak! Akkor még nem is fogtam fel a súlyát ennek az útnak, talán teljesen még most sem. Minden olyan távolinak tűnt! Először is rengeteget autóztunk, fáradt voltam és igen hisztis is. Reggelre érkeztünk meg nem is aludtam semmi éjszaka!
Semmi sem volt még olyan rossz az életemben, mint amikor aputól búcsúzkodtam, egy idegen országban, akkor még internet nélkül, ugyanis azaz érzés, hogy egyedül lenni számomra eddig ismeretlen fogalom volt.
Szerencsére a szomszédban lakott Zsuzsi, aki facebookon már felvette velem a kapcsolatot, ő is magyar volt és rögtön a szárnyai alá is vett, ami azért elég vigasztalóan hatott.
A kint töltött 4 hónapból teljesen érthető okok miatt az 1. héten éreztem legrosszabbul magam. Aztán szép lassan megteltek programokkal a napjaim. Kezdődött az iskola, padot törtünk a Maidulton, megismerkedtünk Katinkával, Benjivel, Mónival, Orsival, Józsival és Joonassal. Egyre több Erasmusos programban vetünk részt, és bár a családom, a barátaim és természetesen Rambóci mindig hiányzott, kezdtünk szép lassan beilleszkedni.
Felvettük a németek nyugodt életstílusát, megszoktuk, hogy vasárnap nincs nyitva semmi, szenvedtünk az egyetemen és a hétvégéken a kirándulások és a bulizás mellett a tanulása is szántunk időt!
Észre sem vettük mire elkezdődött a vizsga időszak! Rettenetesen gyorsan eltelt az első 3 hónap. . .
Mire kezdtük elmélyíteni a barátságainkat, ráeszméltünk, hogy alig van 26 napunk a nyárból.
Mire elérkezett a hazajövelet ideje, vagyis augusztus 26-a, addigra rájöttem, hogy többet változtam ezalatt a négy hónap alatt, mint az utóbbi négy évben. . . Szerintem más lett a gondolkodásom, bátrabb lettem, nem érdekel annyira mások véleménye, rájöttem, hogy akkor lehet csak igazán helytálló életem, ha nyitott vagyok az ismeretlenre.
Viszont mielőtt még ez olyan fellengzősen hangzana, meg kell említenem, hogy ezekre nem magamtól jöttem rá! Ilditől, Mónitól, Zsuzsitól, Anditól ás Orsitól rengeteget tanultam az élet nagy dolgairól.
Mind emellett rájöttem kire is számíthatok ha "baj" van! Éreztem, ki az akinek tényleg hiányzom itthon. Semmi sem jelentett nagyobb örömöt, mint amikor Szilvi meglátogatott, amikor levelet kaptam Balázstól, vagy amikor éppen Dórika, Enikő és a húgom a zenekari tábor ideje alatt is gondoltak rám és skypoltunk egy kicsit!
Talán azért is húztam ilyen sokáig ezt az utolsó bejegyzést, mert ezzel lezárom életemnek ezt a részét, és ez nem túl jó dolog. Elcsépelt ezt mondani, de a szívem egy darabja Passauban maradt. Soha nem éltem Nyergesen kívül, mindig ez marad az otthonom is! Szeretek itt lakni, de Passau semmihez nem volt hasonítható! Talán még Nyergest is elcserélném rá!
Mind emellett, ez a nyár olyan volt, mint egy hatalmas álom, amiből még most sem ébredtem fel! Még most sem tudom, mi is ez az egész pontosan!
Milyen jelentőséggel bír! Sok megválaszolatlan kérdés van bennem, amit csak az idő tud majd rendezni!
3 szóval zárnám ezt a szösszenetet is a nyaramat is!
"Veni, vidi, vici!"
